Jelen vizsgálatunk célja volt feltárni a laparoscopos Roux-en Y gastric bypass testsúlycsökkentő műtéten átesett betegek életminőségének, illetve a már kialakulttársbetegségek változásait, a gyógyszer szedéssel kapcsolatos változásokat megvizsgálni. Feltételeztük, hogy a műtét után egy-két évvel a páciensek testsúlyfeleslegük 70-80%-
át adják le. Ez a feltevésünk beigazolódott, hiszen a vizsgált mintánkból 46 fő ebbe a kategóriába esett. Ők a testsúlyfeleslegük 89,42±23,7%-át adták le a műtétnek köszönhetően. Szignifikánsan (p<0,007) a legnagyobb az ő kategóriájukban a fogásmértéke. Ebből feltételezhető, hogy az első egy-két évben elért eredmény után a testsúly megtartásé a fő szerep. Ekkor válik fontossá, hogy a páciensnek sikerül-e egészségesebb életvitelt kialakítania. A kezdeti sikerek után a hosszú távú eredmény akkor várható, ha a páciens kellőképpen motivált és együttműködő. Feltételeztük azt is, hogy azok, akik műtét után sebészi vagy háziorvosi konzultációt vesznek igénybe, nagyobb testsúlycsökkenésről számolnak be. Ez a feltevésünk nem igazolódott be, hiszen a súlycsökkenés mértékében nem volt lényeges eltérés a sebészi, háziorvosi konzultációt igénybe vevők és nem vevők csoportja között, mint ahogyan a dietetikus és a pszichológusi támogatást igénybe vevők és igénybe nem vevők között sem. Miután itt többszörös választás volt, ezért voltak, akik többféle segítséget is igénybe vettek, ezért nehéz következtetéseket levonni. A műtét sikerét a multidiszciplináris szakértői segítség növeli, ezért létjogosultsága van pszichológus, dietetikus, gyógytornász, háziorvos bevonásának a terápiába. Azonban azoknál, akik a műtétet követően folyamatosan dietetikusi tanácsadásban részt vesznek, kisebb a visszahízás esélye, a súlyukat tartósan megtartják. Ez a feltevésünk beigazolódott, hiszen ők szignifikánsan (p<0,033) nagyobb mértékben tartják meg a műtétet követően a testsúlyukat. A műtét sikerességének egyik kulcsa az egészségesebb életmód, az egészségesebb táplálkozási szokások kialakítása. Ebben a dietetikus szakembereknek nagy szerepük van. Érdemes lehet a műtét előtt és után is dietetikussal való konzultációs lehetőséget biztosítani illetve javasolni a páciensek részére. Feltételezésünk alapján, akiknek a műtéttől számítva több idő telt el, azok nagyobb arányban számolnak be visszahízásról. Az a feltevésünk beigazolódott, hogy a műtét óta minél több idő telt el, annál nagyobb mértékű visszahízás következett be a betegeknél. Azok, akiknél 10 kg vagy ennél jóval magasabb súlyváltozás történt a műtétet követő legalacsonyabb s a jelenlegi súlyuk között, ők a 3-4 éve, vagy a 4 évnél több idő telt el a műtét óta kategóriából kerültek ki. Feltehetően fontos lehet a páciensekkel kapcsolatba kerülő háziorvosok szerepe, hogy a betegek folyamatos támogatásával még sikeresebb lehessen a terápia. Továbbá feltételeztük, hogy akik műtét után többet sportolnak, mint műtét előtt, nagyobb testsúlycsökkenésről számolnak be. Ez a feltevésünk sem igazolódott be. A BMI érték változása, csökkenése nem mutatott jelentős különbséget a különböző fizikai aktivitású csoportok között vagy az inaktív csoport között (p=0,271). Ebből arra következtethetünk, hogy a sport mellett más faktoroknak is szerepe van a fogyás sikerességében. Feltételeztük azt is, hogy a nők jellemzően alacsonyabb BMI értéknél mennek műtétre. A nemek között nem találtunk lényeges különbséget a nem-paraméteres teszt segítségével a műtét előtti BMI értékek között (p=0,462), így ez a feltevésünk nem igazolódott be. A vizsgált populációban a nők magasabb életminőségről számolnak be. Ez a feltevésünk nem igazolódott be, a férfiak a fizikai és a érzelmi állapotukban jobbnak érzik magukat az SF-36 kérdőív alapján, mint a nők. Egyéb kategóriában azonban nincs lényeges eltérés közöttük. A két nem között a fizikai aktivitás tekintetében nem volt lényeges különbség, mindkét csoportunk jó erőnlétben érzi magát a műtét óta. A fizikai problémából adódó szerepkorlátozottság vonatkozásában hasonló eredményt kaptunk. Azt azért elmondhatjuk, hogy a férfiak átlagosan erősebbnek és jobb teljesítményt nyújtónak vélik magukat a fizikai paramétereik alapján. A testi fájdalom tekintetében sem találtunk lényeges eltérést az SF-36 kategóriájában a két nem között, bár egyébként összességében alacsony fájdalomról számoltak be a válaszadók. Az általános egészség állapota kategóriában sem volt eltérés a nemek között, mint ahogyan a vitalitás tekintetében sem. Társadalmi aktivitás terén sem volt szignifikáns az eltérés, de a hölgyek jobb kapcsolati rendszerről adtak számot. Az érzelmi problémából adódó szerepkorlátozottság tekintetében azonban a férfiak szignifikánsan (p<0,013) jobb eredményt mutattak, mint a nők, ők érzelmileg stabilabbnak vélik magukat. Azonban az általános mentális egészség vonatkozásában már nem találtunk különbséget a nemek között. Az a feltevésünk, hogy akik rendszeresen figyelik az élelmiszerek címkéjén lévő tápanyagtáblázatot, nagyobb mértékű súlycsökkenésről számoltak be, beigazolódott, hiszen a címkét ellenőrző és nem, vagy csak néha ellenőrző csoportok között szignifikáns (p<0,001) különbséget találtunk. Ebből is feltételezhető, hogy a tudatos életmódnak nagy szerepe van a műtét sikerességében. Azonban már nem volt ilyen különbség a tápanyag bevitelt rendszeresen számoló és nem számoló csoportok között (p=0,132). Akik figyelik a bevitt élelmiszer tápanyagtartalmát, közöttük kisebb a visszahízás gyakorisága és a visszahízás mértéke, jobban tartják az elért súlyukat. Ez a feltevésünk közvetve beigazolódott, hogy akik rendszeresen ellenőrzik a címkén szereplő tápanyagtartalmat, jobban tartják a testsúlyukat, ugyanis testsúlynövekedés szignifikánsan (p<0,001) azoknál következett be a műtétet követő időszakban, akik sosem olvassák el a tápértéktáblázatokat. Ugyan nem kaptunk szignifikáns eredményt, de aki sosem számolják az elfogyasztott ételek tápanyagértékét, nekik jellemzően nőtt a testsúlyuk az elmúlt időszakban a műtét óta. Ez is igazolni látszik az egészségtudatosság szerepét az ideális testsúly elérésében és megtartásában. Az a feltevésünk, hogy akik a műtét óta jobban kívánják az édességet, náluk nagyobb a visszahízás lehetősége csak részben igazolódott be. A válaszadók között csak 26 ember számolt be arról, hogy jobban kívánja az édességet, és közülük 16 főnek (61,5%) nőtt valamennyit a testsúlya a műtét utáni legkisebb testsúlyához képest, míg a másik 10 főnek (38,5%) nem változott a testsúlya az elmúlt időszakban. Feltételeztük, hogy a műtétet követően a betegek életminősége nagymértékű javulást mutat. A megkérdezettek szubjektív értékelésében azt az eredményt kaptuk, hogy 110 főnél (94,8%) nagymértékű javulást tapasztaltak, azaz a feltevésünk igaznak bizonyult. Feltételezhetjük, hogy az életminőség javulásában nemcsak a fogyásból származó mindennapi előnyök játszanak szerepet, hanem a társbetegségek javulása vagy megszűnése is az életminőség jelentős javulását eredményezi. Feltételeztük, hogy a műtét után a fizikai aktivitás fokozódásáról számolnak be a betegek. A műtétet megelőzően a fizikai aktivitásuk mértéke átlagosan 2,34±1,31 volt az 5 fokozatú skálán a szubjektív megítélésük szerint a válaszadóknak. A műtét utáni időszakra a válaszadók a fizikai aktivitásukat átlagosan 3,93±1,12 mértékűre értékelték. A műtét előtt 65 fő (56%) egyáltalán nem sportolt semmit. Jelenleg 29-en (25%) nem végeznek semmilyen testmozgást. Vagyis elmondhatjuk, hogy a feltevésünk igaznak bizonyult, hiszen egyértelműen többen is sportolnak rendszeresen, de szubjektíven is jobbnak értékelik a fizikai aktivitásuk mértékét is. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy műtét után a testsúlycsökkenéssel egyre több lehetőségük van a mozgásra, hiszen a páciensek ízületei már nem lesznek annyira kitéve a testsúlyfeleslegből adódó megterhelésnek. A rendszeres testmozgás jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, mivel fontos, hogy a kezdeti intenzív fogyás időszakában ne az izmukból veszítsék a súlyukat, illetve a mozgással és az izommunkával még jobban elősegítsék a zsírraktárak kiürítését. Továbbá azt is feltételeztük, hogy akik rendszeresen sportolnak műtét után, jobb életminőségről számolnak be. Ez a feltevésünk csak közvetve igazolódott be, hogy akik rendszeresen sportolnak, jobb életminőségről számolnak be, hiszen a válaszadók mindegyike az életminősége javulásáról számolt be, és köztük is csak kevesen voltak, akik ezt a javulást kisebb mértékűnek ítélték. Akik műtét után segítséget vesznek igénybe (sebészi, háziorvosi konzultáció), jobb életminőségről számolnak be. Azok, akik sebészi vagy háziorvosi konzultációt vettek igénybe a műtét után, többségében nagyobb mértékű javulásról számoltak be a szubjektív életminőség érzésükkel kapcsolatban, mint akik nem igényelték az orvosi segítséget. Bár a különbség nem volt számottevő a két csoport között. Akinél a társbetegségek csökkennek, vagy megszűnnek, jobb életminőségről számolnak be. Ez a feltevésünk részben igazolódott be, hiszen a megkérdezettek többsége szubjektíven jobb életminőségről számolt be és a társbetegségek sokaknál csaknem teljesen megszűntek. Akiknek csak kismértékben javult az életminősége, nekik szignifikánsan (p<0,003) nem változott a mozgásszervi betegségük a műtét után. Akiknek nagyobb testtömegindex csökkenésük, jobb életminőségről számolnak be. Ez a feltevés sem igazolódott be, mivel minden válaszadó kismértékű és nagymérték javulást érez az életminőségében a műtét óta, és a két csoport közötti súlyvesztés tekintetében nem volt jelentős a különbség (p=0,183). Ebből arra következtethetünk, hogy a társbetegségek javulásának és megszűnésének nagyobb a jelentősége a páciensek életminőségének szubjektív megítélésében, mint a tényleges BMI érték. Azt is feltételeztük, hogy azok a betegek, akik 1-2 éve estek át a LRYGB műtéten, életminőségi mutatóik alapján a legjobb eredményekkel rendelkeznek azokhoz mérten, akik 1 éven belül vagy 2 éven túl estek át a műtéten. Ez e feltevésünk csak részben igazolódott be, hiszen az 1-2 éven belül műtött betegek fizikai aktivitás minősítése szignifikánsan (p<0,001) magasabb százalékot ért el, mint az 1 éven belül vagy 2 éven túl műtött betegeknél az SF-36 kérdőív alapján. A fizikai problémákból adódó szerepkorlátozottság kategóriában azonban nem találtunk különbséget a műtéti idő alapján létrehozott csoportjaink között, mint ahogyan a jelenlegi testi fájdalom érzet kategória tekintetében sem, bár az 1-2 éven belül műtött betegeknél jelentkezik a legkisebb mértékű fájdalom. Az általános egészségérzet állapotának értékelése során azt tapasztalhattuk, hogy a 2 éven túli műtöttek értéke a legjobb, de lényeges különbséget itt sem találtunk a csoportok között. A vitalitás alapján elmondhatjuk, hogy leginkább életerőnek az 1 éven belül műtöttek érzik magukat, feltehetően a hirtelen bekövetkezett súlyvesztés okozta lehetőségek miatt. A társadalmi aktivitás terén ugyan szignifikáns különbéget nem találtunk a csoportjaink között, azonban azt elmondhatjuk, hogy a műtét ót eltelt idővel arányosan, egyre jobban érzik magukat a betegek a társadalomi kapcsolataik terén. Az érzelmi problémákból adódó szerepkorlátozottság állapotára összességeben azt mondhatjuk, hogy nagyon magas százalékot értek el a vizsgált személyek, azonban a csoportjaink között nem volt lényeges eltérés az érzelmeket illetően. Az általános mentális egészség vonatkozásában szignifikáns (p<0,043) különbséget találtunk a csoportok között. Az idő előrehaladtával a betegek egyre jobban érzik magukat mentális státuszukban. Az a feltevésünk, hogy a nők fiatalabb életkorban vállalják a műtétet, részben igazolódott csak be. A válaszadók között a férfiak átlagéletkora 48,31±9,75 év volt, a nőké pedig 42,32±8,96 év. A legfiatalabb válaszadó a férfiaknál 31 év, míg a nőknél 24 év volt. Feltételeztük, hogy a műtétre vállalkozók motivációja inkább a társbetegségek megelőzése vagy javítása, mint az esztétikai eredmény. A fő motiváló tényező a műtétre a válaszadók felénél (50%) valamilyen társbetegség megléte volt, míg csupán csak 11 fő (9,5%) jelölte meg az esztétikai okot motivációjának. Így elmondhatjuk, hogy ez a feltevésünk helyesnek bizonyult. A társbetegségek illetve a társbetegségek kialakulásának megelőzése fontosabb volt, mint az esztétikai okok. Ezért fontosnak tartom az elhízással társult betegségek és következményeinek egyre szélesebb körben való megismertetését. Ez lehetővé teheti az elhízás megelőzését és az elhízás kezelésében a megfelelő motivációt az eredményes fogyás eléréséhez. Akiknek az esztétikai eredmény volt a fő motiváció, többet fogytak, mint azok, akiknek a társbetegségek megelőzése vagy javítása volt a cél- normalitás vizsgálat után Ez a feltevésünk nem igazolódott be, mivel a motivációs okok között a csoportok nem mutattak jelentős eltérést a súlyvesztés tekintetében (p=0,649). A műtétet követően a társbetegségek megszűnnek vagy javulást mutatnak. Akinél a műtét előtt diagnosztizálták a magas vérnyomást, csupán 3,9% válaszolta azt, hogy esetében a betegsége megléte semmit sem változott. 18,4% azt mondta, hogy kissé mérséklődött a betegsége mértéke, míg 73,7% egyértelműen azt mondta, hogy nála szinte teljesen elmúlt a magas vérnyomás. Az inzulinrezisztenciával kezelt 24 fő esetén a műtét követően 58,3% mondta azt, hogy nála teljesen elmúlt a betegség. 37,5%-nál kissé mérséklődött a betegség és csak 1 fő nyilatkozott úgy, hogy nála nem történt változás. A 2-es típusú diabéteszben szenvedő 28 beteg közül a műtét után 75%-nál szinte teljesen elmúlt a cukorbetegség, 14,3%-nál kissé mérséklődött. Az alvási apnoé és a nehézlégzés 66,7%-nál szinte teljesen elmúlt, 33,3%-nál pedig kissé mérséklődtek a tünetek. A mozgásszervi elváltozással küzdő betegeknél 61,1% mondta azt, hogy a probléma szinte teljesen elmúlt, 29,6% esetén pedig kissé mérséklődtek az elváltozások okozta tünetek. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a feltevésünk beigazolódott, hiszen a társbetegségek nagymértékben javultak, vagy teljesen meg is szűntek.

Feltételeztük, hogy akik nagyobb testtömegindex változásról számolnak be, azoknál nagyobb arányban javulnak vagy gyógyulnak a társbetegségek. A 2-es típusú diabéteszben szenvedő 28 betegből 24 fő (20,7%) szorult inzulin pótlásra a műtét előtt, azonban a műtét követően 5 fő (17,9%) esetén lecsökkent a gyógyszeres adag, 2 fő (7,1%) nem tudott változtatni a gyógyszeradagján, míg 21-en (75%) teljesen elhagyták a gyógyszer szedését. Míg az inzulinrezisztencia okozta problémákra 21-en szedtek gyógyszert azelőtt, a műtét után 5 főnek nem változott a gyógyszerelése, nekik jelenleg is kell szedniük a gyógyító szert. A többiek el tudták hagyni a gyógyszerük szedését a műtétet követően. Magas vérnyomásra 66 fő szedett valamilyen gyógyszert. A műtétet követően 21 főnél lecsökkent a gyógyszeradag mennyisége, 40-en teljesen elhagyták a gyógyszeres kezelést, míg 12 esetben nem változott a gyógyszeradag. Fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy ez a feltevésünk beigazolódott, a válaszadók többségénél a műtét után csökkent, vagy megszűnt a gyógyszerszedés mennyisége. Ebből arra következtethetünk, hogy amellett, hogy a betegeknek kevesebb gyógyszerre van szükségük, kevesebb lesz a gyógyszerek mellékhatásaiból fakadó kockázat, valamint ezek kisebb anyagi megterhelést jelentenek mind a betegnek, mind az egészségügyi ellátó rendszernek. Akiknél a mozgásszervi megbetegedések javultak, többet sportolnak műtét után. Az a feltevésünk, miszerint akiknél a mozgásszervi megbetegedések javultak a műtétet követően, jelenleg többet sportolnak, mint a műtétet megelőző időszakban, igaznak bizonyult. Akik a műtét előtt semmilyen fizikai aktivitást nem végeztek és a műtét óta szinte teljesen elmúltak a mozgásszervi problémáik, számuk 23 főről 12 főre csökkent. Akik úgy vélekedtek, hogy mozgásszervi problémáik csak kissé mérséklődtek, és a műtét előtt semmit sem mozogtak, az ő számuk 8 főről 5 főre csökkent. Akik már a műtét előtt is mozogtak a mozgásszervi elváltozásaik ellenére, náluk a fizikai aktivitás napjainak száma emelkedett a hetes viszonylatban. Feltételeztük azt is, hogy a műtét után a páciensek egészségtudatosabbak lesznek (jobban figyelik a bevitt tápanyagtartalmat, élelmiszercímkét, többet sportolnak). Feltevésünk, hogy a betegek a műtétet követően egészségtudatosabban élnek, részben beigazolódott. Sokan pozitív irányban változtattak az életmódjukon, hogy hosszan meg tudják tartani csökkent testsúlyukat, de még van mit javítani az egészségtudatosság terén. Többségük 53,4% nem számolta, 31,9% pedig néha számolta a tápanyagtartalmat a műtét előtt. A műtétet követően továbbra is sokan vannak, 44,8%, akik nem számolják a bevitt mennyiséget, 34,5% pedig, akik néha utána számolnak, hogy hány kalóriát fogyasztanak el az adott napon. Az élelmiszercímkéket a műtét előtt a válaszadók 30,2%-a sosem olvasta el, 44%-a néha elolvasta, hogy milyen információkat kaphat az élelmiszerek tápértéktáblázatából. A műtét után már csak 16,4%-uk válaszolta azt, hogy most sem olvassa el a címkén lévő adatokat. 44%-uk most is csak néha olvassa el az információkat az élelmiszerek címkéjén. A műtét előtt a válaszadók 56%-a egyáltalán nem sportolt semmit, jelenleg már csak 25%-uk nem végez semmilyen testmozgást. A gyümölcsfélék a válaszadók 12,9%-ának vált kedvencévé, de a zöldségeket is már jóval többen, 19%fogyasztják. A műtét előtt a válaszadók 4,3%-a kedvelte a gyümölcsöket, míg a zöldséget csak 1 fő részesítette előnyben. A műtétet megelőzően 21,6% kedvelte inkább a gabonaféleségekből készült ételeket, jelenleg már csak 2,6% részesíti előnyben lisztes élelmiszereket. A műtét után megváltozik a preferált élelmiszerek köre. Az a feltevésünk, miszerint megváltozik a preferált élelmiszerek köre a műtétet követően a páciensek körében, beigazolódott. a műtét előtt a húskészítményeket és gabonaféléket preferálták leginkább a megkérdezettek, majd a tej- és tejtermékek, a gyümölcsök következtek a kedveltségi sorban. Végül pedig a tojás és a zöldségek zárták a sort, ezeket alig fogyasztották a betegek. A műtétet követően a sorrend már egész mást mutat, bár a húsfélék továbbra is a legkedveltebb élelmiszerek, de őket már a tej- és tejtermékek követik. Igen megkedvelték a zöldségeket és a gyümölcsöket a műtöttek. A tojást továbbra sem kedvelik sokan, de legutolsó helyre a gabonafélék kerültek a listában. Feltételeztük, hogy a műtét után a betegek több időt fordítanak egy étkezésre. A megkérdezettek 52,6%-a (61 fő) a műtét előtt 0-15 percet szánt az étele elfogyasztására, ők a műtét után 32 főre (27,6%) csökkentek. Míg 36,2%-uk (42 fő) 15-30 percet is eltöltött az étkezéssel a műtét előtti időszakban, ők jelenleg 58 főre (50%) emelkedtek. 8-an (6,9%) 30-45 percig is ettek egy-egy alkalommal, de volt, aki 45-60 percig (1 fő), és volt, aki akár több mint egy órát is eltöltött az étkezéssel (4 fő). Jelenleg 26-an (22,4%) 30-45 percig élvezi az étkezés örömeit. A műtét után az étkezésre szánt idő jelentősen meghosszabbodott a vizsgált személyeknél, így ez a feltevésünk is igaznak bizonyult. Feltételezhetjük, hogy a műtét után a megváltozott anatómiai viszonyok miatt is jól meg kell rágni az ételt, ami oka lehet az étkezési idő meghosszabbodásának. Az étkezési idő meghosszabbodásának másik oka az egészségtudatosabb étkezés és táplálkozási szokások kialakítása lehet. Továbbá azt is feltételeztük, hogy a műtét után megváltozik a táplálkozási gyakoriság a betegeknél. A műtét előtt a páciensek többsége 31,9%-a 3-4 alkalommal étkezett naponta. A műtét után a 3-4 alkalommal étkezők aránya 56,9%-ra nőtt. Azok, akik a műtét előtt 1-2alkalommal étkeztek, 28,4%-os arányban képviselték magukat, és a műtét után az ő arányuk lecsökkent 7,8%-ra. Ezt pozitív változásként értékelhetjük, hiszen a napi 1-2 alkalom egészségtelennek minősül az étkezési gyakoriság terén. A műtétet megelőzően csak 26,7%-uk tartotta a napi 4-5 alkalommal való étkezést, az ő arányuk is növekedést mutat, hiszen jelenleg ők 32,8%-ban vannak mintánkban. A műtét előtt 12.9% akár 6 vagy több alkalommal is étkezett naponta, az ő számuk mára lecsökkent 2,6%-ra. Vagyis elmondhatjuk, hogy a műtét után a többségnél változik a napi étkezések gyakoriságának a száma. Megfigyelhető, hogy a napi étkezések gyakorisága a WHO által javasolt értékhez közelít. E szerint a betegek körében az egészségtudatosság, az egészséges táplálkozási szokások kialakítása egyre szélesebb körben talál követőre. Ez is alátámasztja, hogy fontos a betegek folyamatos utánkövetése és képzése megfelelő szakemberek segítségével. Feltevésünk volt az is, hogy a műtét után a betegek döntően nem számolnak be kínzó éhségérzetről. A műtét előtt a megkérdezettek 67,2%-a mindig kínzó éhségérzetet jelzett az étkezések előtt, és 12,1%-uk pedig az étkezések után is érezte ez a kínzó éhséget. A műtétet követően már csak 5,2%-uk jelezte az étkezések előtt fellépő kínzó éhségérzetet, azonban az étkezést követően ez mindenkinél teljesen elmúlt. Így az a feltevésünk is igaznak bizonyult, hogy a műtét után a betegek döntően már nem számolnak be a kínzó éhségérzetükről. Feltételeztük, hogy akik nem számolnak be kínzó éhségérzetről műtét után, nagyobb arányú testsúlycsökkenést tapasztalnak. Ez a feltevésünk nem bizonyult igaznak, mivel a kínzó éhségérzetet érző vagy nem érző csoportok súlycsökkenésének mértéke között nem volt jelentős az eltérés (p=0,553 és p=0,373). Egyszerűen ennek az lehet a magyarázata, hogy a műtétet követően a beteg csaknem mindegyikének elmúlt a kínzó éhségérzete mind evés előtt és után is. Feltételeztük, hogy a műtét után a dohányzás, annak gyakorisága csökken. A műtétet követően a válaszadók 86,7%-ánál nem változott a dohányzási szokás, ők ugyanannyit szívnak most is, mint a műtét előtt, jellemzően napi 10-20 szálat általában elfüstölnek. 6,7%-uk viszont úgy véli, hogy kevesebbet szív a műtét óta, és ugyanilyen az arányuk (6,7%) azoknak is, akik viszont többet szívnak a műtét óta naponta. A műtét után egyébként csupán 1 fő szokott le a dohányzásról. Így ez a feltevésünk, hogy a műtét után a dohányzás és annak mértéke csökken, nem igazolódott be. Feltételeztük azt is, hogy a műtét után a kávéfogyasztás csökken. Az a feltevésünk, hogy a műtétet követően csökken a kávéfogyasztás mértéke, nem igazolódott be, hiszen a többségük esetében (66,4%) nem változott a műtét után. Csupán 17,2%-uk nyilatkozott úgy, hogy nekik csökkent a kávéfogyasztásuk a műtétet követően, míg 16,4%-uknál viszont nőtt a kávézás iránti igény. Az a feltevésünk, hogy a műtét után változik az alkoholfogyasztás mértéke, igaznak bizonyult. 54,3%-uk úgy nyilatkozott, hogy bizony csökkent az alkalmanként elfogyasztott mennyisége, 11,1%-uk azonban a műtét óta többet iszik 1-1 alkalommal. 27,2%-nál nem változott, ők ugyanannyit isznak most is, mint a műtét előtt. 3,7%-uk pedig azoknak a válaszadóknak, akik a műtét előtt fogyasztottak alkoholt, a műtétet követően leszoktak az alkoholos italokról. Fontos lehet, hogy azok, akik az étkezést a feszültségük oldására és örömforrásnak használták műtét előtt, műtét után ezt ne káros szenvedélyek váltsák fel. Ennek megelőzésében nagy szerepe lehet pszichológus segítségének mind a műtét előtt, mind a műtét után.